Publikussá teszem pár érdekesebb írásomat a régi privát blogomról. Az utolsó ilyen egy elég híres amerikai sorozatról szól.

Új sorozatot leltem magamnak az Én kis családom után. Ma is néztem e bugyuta brit családot, de már nem fog úgy meg. Angol humor. Már semmi építő jellege nincs. Hülyék... Persze anno ebből is tanultam: tipikus konfliktus helyzetek egy párkapcsolatban. De már nem tudnak újat felmutatni. Viszont a mostani élethelyzetemhez és lélekállapotomhoz jobban passzoló sorozatot találtam: a Dawson és a haverokat.

Nem szeretnék nagy filmelemezést és bemutatót tartani. Nem hiszem, hogy sokaknak ismeretlen lenne, ha mégis könnyen utána lehet nézni. Így csak a legfontosabb dolgokat szeretném kiemelni belőle. Az egész sorozat 4 fiatal (két fiú-két lány) jó barátságról szól. Végig nézhetjük a mindennapi belső és külső küzdelmüket az élettel 6 éven keresztül egészen a gimis évek közepétől. Később több jó barát csatlakozik hozzájuk, közülük az egyik - Jack ráadásul meleg! No innentől még érdekesebbé vált számomra az egész.

Romantikus tini vígjáték sorozatnak mondanám, de ez szerintem több annál! Nagyon megható, nagyon és szép jelenetekkel van tele. Tegnap például végig sírtam, a szereplőkkel együtt, ugyanis e 4 jó barátból az egyik lány meghalt szívelégtelenségben. Előtte az utolsó napjaiban azon fáradozott, hogy mindenkit kibékítsen, és hogy tudassa az emberekkel, hogy a világ a szeretetről szól: az tartja életben, működteti, mozgatja, s mindent a lehető legjobban elrendez. Csak ne akadályozzuk, de tiltakozzunk ellene, s ne legyünk türelmetlenek.

A film zenéje is nagyon jó, szép, hangulatos. Azért is kedvelem még e sorozatot, mert pont az én korosztályomról, ugyan azon problémákról szól. Megfelelni külső elvárásoknak, a munka világának, az idegen embereknek, a barátoknak, a páromnak és magamnak. Nagyon sok út van, de melyiket válasszam? A sok belső és külső konfliktust hogyan kezeljük. Kinek milyen mértékben kell megfelelnünk, hogyan hozzunk megfelelő döntést. S a legfontosabban: hogyan indítsuk el a felnőtt, önálló életünket.

És ha ez még mind nem lenne elég, a sorozat közepétől megjelenik Jack is, aki meleg. Ám nagyon jó a meleg téma feldolgozása itt. Példa nélküli! Úgy mutatja be a melegeket és a meleg világot, ahogyan én is gondolom és érzem, csak sajna egyre kevésbé látom… Sajnos egyre több inkább sérült/eltorzult embert látok. Természetesen itt nem egy meleg álomvilágról beszélek, ahol mindenki elfogadja, nincsenek előítéletek. Neem, itt is jócskán akad belőlük, de míg hazánkban nagyon férfiatlan, nőies, kényeskedő, sőt nőknek öltözött, műtött fiúkákat mutogatnak, vagy külföldön magányos, tivornyázó úriembereket. Addig itt oly természetesen kezelik a melegeket, mint ahogyan azt szerintem kéne. Teljesen egyenértékűnek mutatják be. Persze vannak konfliktusok. Jack egyik barátja pl. úgy nem meri felvállalni melegségét, hogy a szülei, barátai tudják róla, sőt az egész (kis)városban is tudják, s semmi bajuk vele, de mégsem meri.

Jack irodalom tanár a helyi gimnáziumban, a gyerekeknek meleg költőkről is tanít, hogy barátkozzanak a gondolattal, hogy milyen kirekesztve lenni. Vagy a kedvenc jelenetem, ami a tegnapi részben volt. (S melyről kiderült, hogy egyben az utolsó rész is volt. 😢) Ugye említettem, hogy az egyik lány meghalt. A temetés mindenkit megviselt, s a kora esti órákban Jack a tengerparton ülve beszélgetett a barátjával, a közös sorsukról, mikor megcsókolták egymást a békülés jegyében. Ám ekkor megjelent a tengerparton egy ismerős idős házaspár, kiknek köszöntek, majd azok viszont üdvözölték őket:

• Hogy vagytok?
• Az előbb csókoltam meg a fiúmat! 😊
• Jól van kedves, jól tetted. 😉

Ilyet itthon mikor fogunk hallani? Én olyan szívesen élnék ilyen közeben. Nem hivalkodni, nem felvonulni szeretnék azzal hogy meleg vagyok, hanem nyugodtan, megbecsülésben élni. 😊